Társadalmi foglyok/ Dalszöveg (Tyrell's Owl)

Itt a jövő története, az emberi uralkodás súlyos következményei, a hatalom véres keze, a társadalom visszaverődése önmagára.
Egy szörnyű jövőkép, a mi alkotásunk. A ma „művészete”.

Hol vannak a barátaim? Miért vagyok most is egyedül?
Miért nézem a pusztulás fényeit a szobám ablakából közönyösen?
A modern létforma semmit sem hagyott a múltból, a technikai fejlődés vér áztatta gépei dicső himnuszok tárgyai lettek.
A holnapok a szürkületbe vesznek.

Hol vannak a barátaim? Miért hallom a remény távolodó lépteit?
Miért zár körbe a magány? Miért csak az elszigeteltség maradt?
A lakóházak a magány önkéntes börtönei lettek. Túl messze sodródtunk már.
Az ipartelepek életben tartják a fejlődésre ítélt háborút, mint új életformát.
Ez a harc önmagunkkal.

Mindennap esik, mindennap sötétség van a szmog miatt, a mesterséges fények uralják a mindennapokat. Lehangolnak az ébrenlétek. Szorongás tölti meg az ürességet. A város haldoklik és vele együtt a modern civilizáció is. "Érdekes élmény a rettegés, ugye?
Ezt jelenti a rabszolgalét.
Ideje meghalni."

Néma fuldoklás (dalszöveg)/New Dead Project

Eltűnt a kép és most mesterkélt az összhang,
A villódzó fény az ürességbe fullad.
Elveszett a hang és most kísért a holnap,
a kihalt érzésekre egy zord tükröt mutat.

Riasztó mélység - megtör a látvány.
Igazság órái - néma fuldoklás.

Éltél-e igazán, amikor volt lehetőséged hogy kipróbálj mindent,
ami előrébb vitt és megerősített?

Fel-emésztett utolsó hangok üvöltve jönnek - túl rideg a valóság.
Fel-emésztett utolsó képen látod magad - de lelketlen a hasonmás.

Néma fuldoklás

100-akat hallok pedig 1000-ek fuldokolnak (ma).
de a fotelben ülve nem halljuk hangjuk, üvöltésük néma.
100 hideg szívben, 10-ek boldogok talán és az egyetlenek élnek igazán.

...
Lakások régóta bezárt ajtajai,
lehúzott redőnyök,
elhagyatott kerítések,
púposra tömött postaládái.

A magány zord telén,
nincs baráti beszéd,
nem megy el otthonról,
nem is hívják,
nincs senki,
a régi barát halott,
feleségre és családra esély sem volt,
pszichikai fájdalmak,
ital és cigaretta,
táskák a szem alatt,
minden szobában hamutartó,
csikkekkel telik mind,
ételmaradék a széthordott tányérokon,
a bögrén borfoltok,
a kiskanálon kávécsepp,
pereg az élet,
hosszú a szenvedés,
vörös erek rajzolódnak az orrnál,
lila a kéz,
sárgult a bőr,
kinyitott könyvek,
elkezdett írások,
az elején abbagyott vázlatok,
szürke a fog,
kiélt az arc,
a zene halk,
a szerektől egyetlen emlék sincs,
csak illúziók,
üreges tekintet,
életmaradék,
csekkek felhalmozva,
penészes kemény kenyér,
a hűtő üres,
a testvérek messze,
munka nincsen,
csak elképzelt nők,
megálmodott viszonyok,
rossz döntések súlya,
kábultság,
a kopott falra meredés,
ragad a lég.

Körforgás a körúton!

A bajszos kalapos ember pontban 8kor kijön a körútra és elkezdi söpörni a port a bejáratnál, a molett virágos nő mindig köszön neki, majd megáll a söprés és beszéd.
Az a bőrkabátos úr mindig 10 perccel 8 után ül be az öreg, fehér kocsijába, majd rágyújt és indul. S ott van az a középkorú nő aki mindig akkor lép ki a kapun a koromfekete kutyájával, amikor ott haladok el. Aztán érkezik az árúszállító srác, s a padkára kaptat fel. Majd jönnek a kisbolt előtt állók, kisüveggel a kézükben -körte, barack, kevert- fogatlan a diskurálás és dohányzás. Majd ott tipeg az a vöröshajú kikent nő a zebrához, s csatlakozik a jólfésült frissarcú 40-es üzletember is az átjáró előtt váró kisebb tömeghez, majd zöld és mehetnek. S jön az a kis iskolás csapat is, a kövér fiú, a sportos srác, az okos szemüveges kislány és a már tűsarkút hordó szép csajszi, persze mindenki ráfigyel és követik, már most isszák a szavait. S ott vannak a festők, a létrások, a mésszel kent munkás nadrágok. Majd jön az a feketehajú bomba nő, izzik a levegő körülötte, az a sok szempár, már rég levetkőztette és azon gondolkoznak vele az ágy milyen lehet. Álom csupán. A boltból hintázva lassan cammog ki az az öreg néni, kinek lábát az a régi idők sokfűzős sarkas cipője díszíti. Szemüvegét feltolja és a húzós kocsiját irányba állítja, de jön a barátné és ki tudja meddig beszélnek még. Majd leelőz a rasztás biciklifutár. S ott áll rendületlenül az 5 csillagos hotel előtt a doorman és az őr, s éppen megérkezik az épület elé a sokadik taxisofőr. S kijön az élelmiszerboltból az egyik pénztárosnő is, ki az újjával megkevert kávéját issza, cigizik és talán gondolatban az élete értelmét keresi, de már bejáratott gépezet ez így és működik...

Tervtelen harmóniák

Homályok, színek, egészek és töredékek, álltak össze és ültek vissza, tervtelen harmóniákkal bennem(szívemben).

Így lüktetnek:
Maradni jönnek a nem vártak, s tetszenek akkor is amikor ráébresztésnek kiabálnak.
Messze hallatszanak, de nagyon is közel járnak, ők az utolsó esélyeink, a tisztán maradásra.
Hirtelen nyugtatnak belénk megnyugodást, hogy maradjon idő a kilengésekre, s nem hagyják elhagyni az alkotást.
Átbontránkoztatnak krízisből katarzisba -pusztítani tanítanak- ha lezárult egy korszak, hogy újra építsünk egy újat...

S az üres pillanatokra válaszul, minden egyes nap megtanítja, hogy mi az ami hiányzik most és kell, s mi az ami nem volt hiába sohasem.

New Dead Project

Rideg égbolt

100-ak dühét magamban érzem, rajtam az évek súlya,
mi megtörtént már 1000-szer megtörténhet újra.
Elvből félek, lassan lépek előre hogy lássam,
hogy lesz végső dicsőségünk, az életnek halála.

Rideg az égbolt.
A levegő fagyos.
Sötét(lassú) a halál.
És biztos.

Haragosok torkán

...tényleg megszűnt valami bennem s hasonlít annyira-
szomorús-ágra szögeztek halott kezeimet csókolják
könnyekben...miért szól ily históriát papírom
befestve...mert folyton támad, s mi marad ördögi kör-
elűzhetetlen...kívülről látom, fehér test, sírás, valaki
holtában...leláncolt nyugalom...annyira csöndes...csak
az óra...de az üt, most nagyot s nagyon...sokaknak rossz
napon...de hisz mindegyik az...kiszámíthatatlan
fájdalom..."miért" -mondogatják fekete fátyol
alól...mentett és sújtott nemzedék...holtak városa, az
összetett kezeké...oda vitték...erős gyolcs-takaró
leplén...érkezett...váratlan...jajgatás...
felülről...megint...vérig hatolt...bűn vagy sors...és zuhog...
érezni...zord ravatal-eső...
...kopog...visszahozhatatlan...örökség mélyén...de még
kínok közt...mindennapi kenyerünk...nem adá...száraz
morzsát...koldult a baj...mindig csak
jön...óriásként...keselyűk, hiénák...egy falat
maradék...nekik elég...
...végzetes riadás...
fel- gyülemlett...zihált lélegzet- vét- el - vették...
...kik nyúltak felé.
M./2003.07.29.