Porból bort. 
Hol Napfelkelte, hol szürkület. Hol nyugalom, hol rémület is. Erre hajlék féle, arra egy épület képe. Arra eső, erre tető, asztal és terítő is. Ágynemű és párnák, hol takaró, hálózsák és rongyos textíliák. A június forró szellője hol, a nyár havát érzékeled ott. Arcon mosás a szökőkút édes-piszkos nedvéből, forró víz a kád tisztított vizéből. Fotelből padra, rögtön ki a vadra! Bekerített zöld rész, s egy egész park az enyém. Hol ágykeret és matrac, hol puha fű altat. Hol altató, hol a bor az éjszakai nyugtató. Amott ablak, erre a város képe bejárhatatlan. Hol rádió szól, arra madárhantól hangos a nincstelen tér. Hol csészét érint a kéz, erre flakont markol rég. Hol takarékos izzók, hol gyertya ég. Hol beépített riasztó, erre az ösztön az önvédő szó. Itt már régen csőd, ott még kapkodják az időt a szakadék előtt.
Hidak, a hidak alatt.
Kényes órák, Elhalni jönnek a percek, S minden mulandóval, Múlnak el az évek, A hangtalan pillanatok, Megírt némaságában.
Eltévedt napsugár játszik karomon....
Most pont ott állok ahol a part szakad, egyik oldalt a megragadás, másik oldalt a továbblépés, és középen az egyetlen megoldás a zuhanás.
Elmúlni viselni tudás?
Az emlékek semmit nem mondanak, még túlságosan előttem vannak....
Roskad a tett
Ámulatból kínkeserve építgeti hasztalan, elmúlt perceit s még ami az életből megmaradt. Minek is vallaná be tetteit az élet, minek is mutatná magát ily hamar, hisz elérhetetlen óramutatók mozgása, egyetlen tettet sem takar.
Most újra hidegen fúj a szél, itt a padon ülve, semmi sem múlik nyomtalan, hisz az élet hamar mozgása takar....
Hallgattam a rezdüléseket, megfigyeltem az irányvonalakat, láttam a határokat, olvastam az arcokról, levontam a mondanivalókat, kikértem a magaméit, latolgattam a világgá menést, levetkőztem és felvettem a sérelmeim, melyek mindig újjá születtek újabb okok miatt...