Hallgattam a rezdüléseket, megfigyeltem az irányvonalakat, láttam a határokat, olvastam az arcokról, levontam a mondanivalókat, kikértem a magaméit, latolgattam a világgá menést, levetkőztem és felvettem a sérelmeim, melyek mindig újjá születtek újabb okok miatt...Sokszor börönddel a kezemben látom magamat, indulásra készen állva...
Aztán jön az ellenérzés, hogy minden ideköt, a városhoz. Az elmenni-akarás talán csak kilengés, talán csak rettegés az élet rövidségétől, a "kimaradok valamiből" érzéstől.
Jók ezek a kilengések és vívódások, hisz a nem nyugodás hozza az alkotást, úgyhogy végül is semmi gond az önmagaddal hacolással.
El kell hinni, hogy érteni talán mindent lehet, de megérteni nem szükséges. S nem logikus minden mindig. S van ami csak úgy lenni jött erre, van ami keresztül megy, van ami megragad és csak nehezen enged.
Hátraarc a végtelennek, mégis felé?...
Mi van akkor, ha nem az elmenni-akarás a kilengés, hanem pont az, amikor épp azt hiszed itt rendben van minden és itt kell élned. Mi van ha eleve világgá-menésre vagyunk gyártva, csak a pillanatnyi örömök drogja feledteti el velünk hogy már úton kéne lennünk régóta?
VálaszTörlésdex
talán az itthonmaradás erősíti folyamatosan az elmenést? Nyugtatjunk magunkat ezzel. Kérdésed a legjobb amit feltehettél...úton lenni feladatunk...
VálaszTörlésÚton vagyunk itthon is, sőt..
VálaszTörlésNem tudom mi, de érzem, hogy itt van a helyem.
"Hunniában valami készül."