Az öreg író

Gyertyák között egy elfáradt kéz, megviselt lapokra írogat,
érzi most van ez így utoljára, megkopott a képzelet s már remegő a mozdulat.
Nem hallja hősei hangjait, nem látja a nagy csaták s szerelmek színhelyeit.
Hol vannak a múzsák, ihletők arcai? Nincs kiről mintázni műveit.

Hát elhagyták mind?
Nem talál történetet.

Fejében a vének szaggatott beszédei,
a parki sakkozás lépései, a kiüresedés, a kiválások, a csönd szörnyűségei
bujtatják sötétségbe, s csak hozzák a szenvedés-bilincseit.
Megtörték a percek, de csak az a néhány pillanat mikor rájött, megöregedett.
Rab sors egy írónak e hosszantartó válság, úgy képzelte halálos ágyán
is írja, vagy csak nyögi majd szaporán végső alkotását.

Már most tovatűnnek?
Nem igazság.

Pedig egykoron mondatok fűzték egymást, s gyorsan telt sorok mutatták,
hozták felszínre a benne rejlő gondolatokat, s sokan tudták,
igaz barátok biztatták, érdemes a szívhez szólni, írni.
Most nincs kihez, s nincs kiért.
Most kell elbukni ily halványan s halován, vége tán…?
pont most, itt e szoba falai között be kell ismerni magának…?
…hogy már magánya sem hoz írást s megváltást, írói- halálának…?

Poros már a kézi író is, a nagy szavak lefestője,
kiszáradt tintája, akár csak lelki- szótára.
Az ékesség kihalt, megárvultak versek sorsai.
Elnémultak a régi írógép koppanásai.